A Bélapátfalvi népviselet egészen az 1950-es évekig jelen volt a település életében. Azokat a ruhákat, amiket a hagyományőrzők most viselnek rendezvényeken, - illetve amelyek megtekinthetők a Gesztenyés Kiállítóházban - egy iparművész varrta meg korabeli leírások alapján.
A bélapátfalviak a palóc néprajzi tájegységhez tartoznak, így népviseletük sok palóc jegyet hordoz.
A XVIII. szd. közepéről csak a férfi viseletre vonatkozóan ismerünk részletes leírást: eszerint télen általában prémes mentét, szűrt, bőr ködmönt vagy szűrposztó kabátot viseltek irhás nadrággal, borjúbőr csizmával vagy bocskorral. Hétköznapló nyári öltözetük feltehetően vászonból készült ing és gatya lehetett, ilyenkor mezítláb vagy bocskorban jártak.
Egy régi feljegyzés szerint volt, aki ünnepi alkalomra sarkantyús piros csizmát is varratott.
A XIX-XX. szd. fordulójának bélapátfalvai viseletét már részletesebben ismerjük. Mind a férfi, mind a női viseletnél általánosan használt anyag volt a házilag szőtt és varrt fehér kendervászon. A férfiak télen-nyáron rojtos, fehér gatyát és bő ujjú, de a csuklón záródó inget hordtak, amelynek csuklópántját, nyakát és elejét fehér hímzéssel díszítették. Az ing felett fekete, hátán zsinóros, elején négy sor sárgaréz gombos posztómellényt (lajbit) viseltek. Hétköznap vászonkötényt, ünnepeken vásárban vett fekete, díszítetlen kötényt (surc) kötöttek fel, amelynek csak a megkötője készült piros anyagból. Kalapjuk fekete, széles visszahajlott karimájú, beütött tetejű volt, bal oldalán csokorban záródó szalaggal, amelybe darutollat tűztek.
A nők is a felsőtestet takaró, vászonból készült ujjas inget hordták, amelynek derekát az egyenes, vagy enyhén bővülő szabású alsószoknyába, a pendelybe kötötték be. Az ing felett kis mellényt is hordtak, a pendelyre elöl nyitott felsőszoknyát és vászonkötényt kötöttek. Az ünnepi viselet csak annyiban volt más, hogy a finomabb vászonból készült darabokat fehér hímzéssel díszítették, esetleg a mellény és a szoknya színes anyagból készült. Télen vállkendőt, - itt úgy nevezték: „beníder kendő” - bekecset, rövid bundát hordtak. Erre a fehér alapszínű viseletre utalhat az a tény, hogy még 1911-ben is fehér ruhában temettek el olyan asszonyt, aki a múlt század első felében született.
Később az alsóruha továbbra is a rövid ing és a pendely maradt, de hétköznap 5-6, ünnepen 8-10, bokáig érő, gyári anyagból készült hosszú selyem- vagy szövetszoknyát, eléje kötényt kötöttek fel. A mellény is színes-virágos anyagból készült.
A lányok két ágba, „foncsikba” fonták a hajukat, amibe szalagot kötöttek. A fiatal menyecskék haját egy ágba fonták, és kontyba kötötték - ezen díszes főkötőt hordtak mindaddig, amíg első gyermekük meg nem született. Ha ez az esemény két-három éven belül nem következett be, akkor is letették a díszes főkötőt. Ezután már csak az egyszerű, papírral bélelt kendőből készült, gombostűvel összetűzött egyszerű, alján kis szalaggal díszített főkötőt viselték a felső fejkendő alatt. Ennek első részébe is papírt tettek, hogy az eleje egyenesen álljon.
Amikor az asszony elérte a negyven-negyvenöt éves kort, sötétebb színeket öltött magára. Az idős nők már szinte feketében jártak. Ha meghalt valaki a családban, egy év volt a gyászidő, ennek ideje alatt kötelező volt a fekete viselet. A régebbi időkben, ha a legközelebbi családtag halálozott el, akkor az asszony életkortól függetlenül, élete végéig hordta a fekete ruhákat.
Az esküvők alkalmával, hagyomány szerint a menyasszony fehérbe öltözött, a vőlegény fekete nadrágot és fekete csizmát öltött fel.
Századunk húszas éveitől kezdték hordani a bársonyból készült, előbb rövidebb, majd a derékon alul érő kabátot, az öregebbek feketét, a fiatalok lilát, a lányok kávészínűt.
A hagyományos, bőszoknyás viseletet századunk közepén már csak az akkor 25-30 éves asszonyok hordták, de már kevesebb szoknyát kötöttek. A fiatalasszonyok és a lányok ekkor már levetették a régi ruhájukat és a városi divatot követték.
Képek:
Bélapátfalva Város polgármestereként tisztelettel köszöntöm!
